Egy pár héttel ezelőtt a galériák katalógusait böngésztem, gondolván, hogy ha már úgyis van egy-két szabadnapom, hátha van valami érdekes kiállítás a terítéken, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egyik művésztelepen Dublinban – ahol élek – egy kortárs performansz Fenrir-t eleveníti meg környezetvédelmi szempontokkal áthatva:
“A kiállítás létrehozásában központi szerepet játszott Gault és Murry együttműködése az Ír Nemzeti Múzeummal, akik hozzáférést biztosítottak a helyi mocsári leletekhez, illetve egy apró viking dísztárgyhoz is. Ez a dísztárgy, amelyet a Fishamble utcában tártak fel, ‘Fenrirt’, a mitikus farkast ábrázolja, miközben éppen lenyeli a Napot a világ végezetén. Ahogy első látásra csak egy ‘labdával játszó kutyaként’ azonosítja a tárgyat a témában képzetlen érdeklődő, a tárgyból kisugárzó szimbolizmus egy szelidített állat aranyos játszadozását sugallhatja, miközben mégis éreztet egy benne rejlő természeti és nem-emberi energiát is.”
Sajnos a kiállítás eléggé rövid volt, igazából egy, a Ragnarök mítoszt és a jelenlegi klímaválságot párhuzamba hozó belső dizájnnal és berendezéssel lett átalakítva csak a terem, így az a tervem, hogy a napot ott töltsem egy röpke húsz perc alatt meghiúsult. Mégsem mentem haza elégedetlenül, hiszen a kiállítás felhívta a figyelmemet arra a dublini amulett leletre, aminek mintájára a központi szobor készült. A viking-korban Dublin volt az egyik leghosszabb ideig viking uralom alatt tartott város, és Skandinávián kívül itt tárták fel a legnagyobb viking temetőhelyet is. Nem meglepő tehát hogy vallási és művészeti tárgyakban is gazdag lelőhelyről van szó, beleértve ezt a gyönyörű, kb 5 cm átmérőjű famedált is. Ahogy azt a kiállítás brossúrája is említi, az egyik népszerű értelmezése a leletnek, hogy Fenrirt ábrázolja miközben éppen felfalja a Napot, ahogy az a végnapok leírásában illusztrálva van. Bárki, akinek van otthon kutyája (vagy akár macskája), beleláthat egy sajátos bájt ebbe az ábrázolásba, hiszen a végnapok egyik legbrutálisabb jelenete van úgy ábrázolva, mintha egy farkaskölyök játszana a kis labdájával.
Számomra ez az értelmezés kifejezetten megnyerőnek hangzott, főleg azért is, mert pár hónappal előtte volt szerencsém az Orkney-szigeteken – szintén a viking-kori skandinávok egyik fő központja – egy majdnem ugyanilyen kinézetű amulettel találkozni, azzal a különbséggel, hogy azon a farkasszerű ragadozó éppen egy emberi fejet kebelez be. Ez a lelet mítoszaink alapján jelképezheti azt a pillanatot, amikor szintén a Ragnarök idején Fenrir felfalja Óðint vagy megpróbálja felfalni Víðart – utóbbit sikertelenül. Sajnos a múzeumi gyűjtemények egy része sok esetben csak egy szűk régész körnek elérhető, ami lelassítja az információáramlást, így simán elképzelhető, hogy létezik több hasonló amulett is, amiről már hallottam is pletykákat hébe-hóba. Szerencsére azonban már ez a két, szoros rokonságban álló lelet is eléggé megmozgatott ahhoz, hogy belegondoljak, vajon mennyire tekinthetjük fontosnak a kereszténység előttről fennmaradt képi forrásainkban Fenrir karakterét: arra kellett rádöbbennem, hogy egész gyakran előforduló alak. Ez már csak azért is meglepő, mert az istenek és emberek ellenségeiként megjelenő trollokról, jötunnökről, és hasonló mitikus karakterekről nagyon gyérek a képi ábrázolásaink, ha csak nem az eddig beazonosítatlan ábrázolások kötődnek hozzájuk.
Egy lehetséges ábrázolás kivételével két fő leletcsoportot köthetünk Fenrirhez, melyek közül az első Fenrir megkötését ábrázolja, illetve Tyr heroikus kézfeláldozását. Ebből a leghíresebb példány a Trollhättan-ben talált brakteáta, amely Tyrt ábrázolja, miközben Fenrir leharapja a kezét. A vendel-kori brakteáták jó része a viking-korból ismert istenségeket és mítoszokat ábrázolják, ami erősen támogatja ennek a példánynak az értelmezését is. Megjegyzem, az egyik kezet átharapó farkas motívuma tucatjával fordul elő a brakteátákon, ám a többi esetben egyértelműen Ódin a központi alak, így azok úgy néz ki, hogy a Grímnismál 19. versszakából megismert mítoszt elevenítik meg:
“Freki és Geri, két farkas,
falatot a Hadak
harcedzett Atyjától kap;
ám a fegyverdíszes Ódin,
önmaga örökkön csak
boron él, élvezettel.”
A Tyr-mítoszt azonosíthatjuk be egy angliai és egy dán viking-kori leleten is. Az előbbi egy kelet-angliai ‘hogback’ (‘disznóhát’: alakjuk miatt kapták ezt a furcsa elnevezést), egy titokzatos helyi skandináv faragványtípus, utóbbi pedig egy Frederikssund megyében felfedezett bross/kitűző. Sajnos mindkét esetben olyan forrástípusról van szó, amihez nincs átfogó, rendszerszerű megközelítésünk támogatásul – mint ahogy a brakteáták esetében van egy általános képünk -, ám így is eléggé szép ábrázolások és valószínűnek tarthatjuk, hogy tényleg ezt a bizonyos mítoszt ábrázolják (amit tovább erősít, hogy időben is közel állnak hozzá).
A másik leletcsoport amit meg kell említenünk szintén viking-kori, valahol a 10-11. század környékére datálhatóan, és visszatérve a kiinduló témánkhoz, Fenrir világvégi pusztítását ábrázolja. A mann-szigeti Thorwald-kereszt, illetve a svéd Ledberg-kő is egy emberi alakot és a lábát átharapó farkast ábrázol, az angliai Gosforth-kereszt esetében pedig az emberi alak éppen szétfeszíti az óriás farkasszörny állkapcsát. Mindegyik lelet több ábrázolást is magába foglal, amelyek általánosságban is a Ragnarök ábrázolásaiként vannak értelmezve – keresztény elemekkel is vegyítve -, így szinte biztos hogy vagy Óðin, vagy Víðar küzdelmét láthatjuk itt újra és újra megjelenítve. Noha nem dönthetjük el egyértelműen, az alakok körüli ábrázolásokból kiindulva én inkább Óðint vélem beazonosítani: az első esetben egy madárszerű alak található az emberi alak felett (holló?), a másik esetben egy második emberi alak nyúl Fenrir farka után (az apját megbosszuló Vídar?), végezetül mind a második és harmadik esetben a harcos karakter egy lándzsát (Gungnir?) tart a kezében.
Az ezekbe nem besorolható ábrázolást is érdemes megemlíteni, a svéd Tullstorpban megtekinthető rúnakövet, amin vélhetőleg Fenrir lett kivésve közvetlenül a Naglfar hajó felett. Amennyiben ez megállja a helyét – ezt az ábrázolás módjából, illetve a rúnafeliratból feltételezik -, megintcsak eszkatológiai jelentőségében láthatjuk a híres farkasszörnyet. Összesítve tehát, a kilenc ábrázolásból hat közvetlenül a Ragnarökkel köthető össze, míg három közvetetten – hiszen Fenrirt a ragnaröki pusztításáról szóló próféciák miatt kell megkötni. Amellett se menjünk el szó nélkül, ahogyan a leletek területi alapon elszóródnak: öt a brit-szigetekről, három Svédországból, egy pedig Dániából származik. Ez a területi és korbeli közelség még tovább erősíti azt az értelmezésünket, hogy ezeknek a leleteknek közük van egymáshoz, de közben azt a kifejezetten érdekfeszítő kérdést is felveti, hogy vajon miért pont a brit-szigeteken válhattak a Fenrir-mítoszok ilyen népszerűvé – ha egyáltalán ezt bizonyítja a területi elszóródás.
Amikor a mítoszainkról van szó, több módszerünk is van azok autentikusságának megvizsgálására és bizonyítására, melye közül az egyik leggyakoribb az, amit én is csináltam most: kereszténység előtti ábrázolásokkal összehasonlítani azokat. Ahogy azt az elemzésem is jól mutatja, még ha sikerül is beazonosítani az írott mítoszokat a képi leleteken – ami többnyire akkor sikerül, ha a tárgyon több részletmotívumot is megjelenítettek -, ez akkor is csak az bizonyítja, hogy az adott mítosz tényleg létezett valamilyen formában pogány időkben, sokszor viszont a részletbeli különbségeket (ha voltak) nem tudjuk kinyerni belőlük. Annyiban viszont előnyös is tud lenni, hogy így könnyebben rámutatnak ezeknek a változó történeteknek – hiszen minden vallási hagyomány változik idővel – a központi motívumaira, amelyek esetenként több száz vagy akár több ezer éven át részét képezik vallásunk tanításainak. Az itt elemzett források ősmítosza a ‘mindent felfaló farkas’:
- A Tyr mítosz eddikus leírásában Fenrirt az a tulajdonsága teszi rémisztővé, hogy mennyire sokat eszik, illetve milyen erőssé növi ezáltal magát; a történet konklúziója pedig az lesz, hogy leharapja Tyr jobb kezét. A képi források mind az utóbbi pillanatot ábrázolják, alátámasztva annak fontosságát, hiszen a Fenrir megkötéséhez kapcsolódó másik legfontosabb mitikus szimbólum, a Gleipnir-lánc ezzel szemben lemarad róluk;
- A Ragnarök idején történő eseményekben is elsősorban a felfaló képében jelenik meg: Fenrir elnyeli a Napot és a Holdat, Óðint, sőt Víðart is megpróbálja, aki viszont szétfeszíti a farkas állkapcsát. Ezeket a pillanatokat jelenítik meg az eszkatológiai illusztrációk, míg a másik fontos fenrir-i költészeti motívum, a Gleipnir elszakítása megint elmarad;
- Ennek az általános koncepciónak a fontosságát mutatja, hogy alternatív változatokban is megjelenik mítoszainkban. A legegyértelműbben ide köthető variáns Sköll és Hati esete, akik a Napot és Holdat nap mint nap üldöző farkasokként vannak leírva és ugyancsak utóbbiak lenyeléséért felelősek – úgyhogy igazából csak a Fenrir-mítosz megduplázásai. Szintén ideköthetjük Gerit és Frekit, Óðin két farkasát, akikről szinte semmilyen információnk sincsen, leszámítva azt, hogy mind az eddikus leírásuk, mind a korábban említett brakteáta-ábrázolások a mindent felfaló farkas koncepcióját eleveníti meg.
De mit is jelképez ez az ősmítosz? Az óészaki világképben a farkas az ismeretlen, megregulázhatatlan veszély jelképe. A szagákban az identitásukat elrejteni kívánó vándorok gyakran hívják magukat ‘úlfr’-nak (farkas) vagy ‘björn’-nek (medve), a törvényenkívüliekre használt egyik kifejezés pedig ‘varg’ volt, ami úgyszintén farkast jelent. Ugyancsak olvashatunk néha farkas-szőrt hordó elit harcosokról, akiket úlfhednar-oknak hívtak és a csatatér legvadabb tagjai voltak. Végezetül a mai fantasy világban olyan népszerű vérfarkas egyik kulturális elődje is a szagák világából származik: mind Sigurd, mind Egil rendelkezett vérfarkas felmenőkkel, akik átváltozva mértéktelen erőre tettek szert, de egyúttal el is veszítették őrületük felett az irányítást.
A mindent felfaló farkas koncepciója ugyanezt az üzenetet eleveníti meg. Az istenek a fennálló világrend őrzői, így érthető módon mindent megtesznek, hogy a kontrollálhatatlan, kaotikus, mindent elnyelő veszélyt béklyóba kössék, megszelidítsék vagy éppen elmeneküljenek előle. Ez nem csak egy természetes, de egyben nagyon fontos része a társadalmi rend, illetve a személyes lelki béke fenntartásának. A mítoszaink csakis arra akarják tehát felhívni a figyelmünket, hogy jobb arra is felkészülni: a káosztól és veszélytől nem lehet örökre elzárkózni, akármennyire is szeretnénk, hiszen az ugyanannyira a létezés lényegi eleme, mint maga a rend. A mi egyéni érdekeink eltörpülnek a világmindenségben a Természet akarata előtt – aki néha úgy játszhat az életünkkel, mint farkaskölyök a labdájával.
Fontosabb források
https://www.templebargallery.com/whats-on/watch-listen/galalith-exhibition-preview
http://irisharchaeology.ie/2015/08/a-possible-depiction-of-the-viking-wolf-fenrir-from-dublin/
https://www.northlinkferries.co.uk/orkney-blog/fifteen-things-in-orkney-museum/
http://www.klayperson.com/hogbacks/
https://mek.oszk.hu/00300/00377/html/01.htm#cim4
https://www.atlasobscura.com/articles/hidden-history-viking-wolf-warrior-werewolf.amp
http://viking.archeurope.com/art/sculpture/gosforth-cross/scenes-from-ragnarok/
https://en.wikipedia.org/wiki/Ledberg_stone
asatru.hu 